hieroglifák
mint tűzcsóvák sisteregnek
a versek ajkaimról
szavam tó tükrén fodrozódó
hóbortos varázslat
itt élek a létezés kopott dunnája
alá menekült bűnökkel
kérges markomból szivárognak
a múlt emlékképei
s önarcképet festek a jövő
agyongyűrt leplére
Csongrád, 2008. március 14.
Talán a szó ereje
Örülnöm kéne!
Most feltétel nélkül szeretnek,
de voltam már
kijátszott, megcsalt,
hanyagul elfelejtett.
Könnyeket nyeltem,
tódultak rejtett
képzelgések,
sokszor éreztem
magam idegennek,
sokszor méltatlan
kevésnek.
Megéltem szükséget,
adódott nyomor,
szétszóródva
szegényes ebéd roncsai
asztalomon.
Voltam megfigyelt ellenség,
vásott barát,
elesettnek utolsó
oltalom.
Hazudtam olykor,
csak ha menteni kellett
testet, lelket, hitet.
A szerencse folyton elfelejtett,
s a sors is csak
mindig a nehezét mérte.
Sosem volt könnyű diadal,
tán diadal sem,
csupán néhány fura dal,
mi utánam marad,
ha megőrzi egy-egy emlékezet.
Mégis reménykedem.
Az elhintett mag,
lefejtett szilánk
hordozza magán az egészet!
Utódaim, s társam
küszködve bár,
mégsem hiába gürcöl,
nem lepheti gyom korunkat,
nem telepedhet ránk enyészet.
S talán a szó ereje,
örökkévalóságnak maradó írás,
a többség igazába
vetett hit
a tettekhez majdan utat nyit,
örömkönnyeket ont egyszer a sírás!
Talán még megérem!
Jó volna tudni, látni,
miként lesz az emberségből
érdem!
Csongrád, 2008. február 07.
Mégis
Búcsúztam többször komisz városomtól,
mégis itt maradtam, meggyötört lelkem
a rideg szülőföld keblén dorombol,
szépségéről becses költeményt mormol;
– lám bántásokra hűséggel feleltem.
Mért adhat vigaszt ez a hallatlan csend,
szemek sarkában pislákoló fénnyel,
mely mint végtelenben a súlytalan rend
önnön valóságán néha elmereng,
de nászágyat bont kétes jövevénnyel.
Itt van mégis az otthon, a múlt közös,
itt gyökereznek gyermekkori álmok,
az út kíméletlen harcoktól rögös,
de győzelmekben visszatér minden ős!
Mi lesz vélük, ha egyszer odébb állok?
Csongrád, 2008. február 17.
Góg és magóg fia vagyok én
– Ady Endre emlékére –
Együtt száguldoztunk; sztyeppék urai,
hódítók, Verecke hágóin át,
öltük, ki ellent mert szegülni nékünk,
ki védte földjét, vackát, önmagát.
Megtértek már mind a fölszántott rögbe,
hírmondónak csak egy-két túsz maradt,
s új államunk, mely itt alapíttatott,
máig sem szelídült zsarnok kéz alatt!
Európa közepe lett e síkság
hol már ezer éve keresgélünk
végleges földet, hozzánk méltó hazát,
gyakran halunk, de még mindig élünk!
Én is őseim megtért fia vagyok,
ki szerelmet, hazát, becsületet hisz,
magógok nemzetségét öröklő Góg,
mint ős Alexandriáját Kavafisz!
Öntsétek hát azt a sistergő ólmot
fülembe, had veszejtsen el a kín,
múltunk átkai jövőt építenek,
s én se legyek tékozló harlekin!
Csongrád, 2007. május 15.
Emlékezés Attila után
Vakító fény sikong a síneken,
kacér karvaly rojtozza az eget,
egyes egyedül rohan lihegve,
ki lefékez tajtékzó felleget.
A semminek ága döfött szíven,
magányos, jámbor utazó lettem,
a múlt, jelen, jövendő, mint árnyék
a nappalon, elmúlik felettem.
Mit tettem vajon, jót, gyalázatot,
szikrázott-e néha tékozló szó
ajkam repedésein, csiszolva
marad-e meg néhány üveggolyó!
Itt állunk pőrén, jeltől mocskosan,
vad, ziháló, magányos musztángok;
beszűkült hullámzó vér-erekkel,
s égetnek kormot lobogó lángok.
Sorsod, sorsom, népeink végzete:
bősz zabálás, újonti nyáltenger,
miközben csak a vers, bölcs poéma
nyomán maradhat ember az ember!
2007. május 30.
Esti imádság
Ajkamról lefoszlott neveddel
kérleltelek mindenség Ura;
ábrándjaim soha ne vedd el,
ne legyél méltatlan mostoha!
Adj erőt és hitet élni még,
erőt, reménydús lázadáshoz,
hitet, mely új tettekhez elég,
s tán’ jövőnk is feloldozást hoz!
Ne taszíts el magadtól Uram,
lásd, rég megtért gyermeked kérlel!
Bűnöm, ha valaha volt, ha van;
szenvedem fájó szenvedéllyel.
Megtértem, s vállalom hitemet:
emberség, becsület hatalmát!
Bármi más hiába hiteget,
agyrém nem hajtja szívem malmát.
Mi felvidít, csupán a remény:
a jövendő megtisztult képe,
mely tudásként meglelt szerzemény,
igaz létünk valós értéke!
Tisztesség zászlaját kitűzzük
poklok poklán, emberség-hegyen,
a bűnöket messzire űzzük,
és együtt mormoljuk: úgy legyen!
Éjjeli diskurzus
„Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,”
(Faludy György)
Gondoltad volna, mit kezd véled az utókor?
Mennyire gyászol hitves, barát, és tisztelő,
vajon mikortól fonja át a történelem
mindazt, mely szellemes elmédből pattant elő.
Gondoltad volna, mit kezd véled az utókor?
Okoskodók vonják kétségbe értékeid,
pózolnak, felkent ítészek bőrébe bújva,
rád uszítják e kor harci szelindekeit.
Gondoltad volna, mit kezd véled az utókor?
Éjjelente még hosszasan diskurál veled,
kinek megadatott jó néhány derűs óra,
ki foghatta még reszkető, baráti kezed.
Gondoltad volna, mit kezd véled az utókor?
Van, ki elmondja azt a megtanult versedet,
más dalol párizsi asszonyok csókjairól,
s új értelmet kutat egy metafora megett.
Gondoltad volna mit kezd véled az utókor?
Tankönyvek kötelező példatára emel
már évek óta híres pályatársak közé;
életműved halhatatlanságot érdemel!
Csongrád, 2008. február 10.