Góg János

B o r z a s


Borzas, az öreg komondor most is ott ült a peron lépcsője mellett, amelyen át elérhető volt az a két sínpár, mely összekötötte a kisvárost a nagyvilággal, igaz többszöri átszállás, törődés, várakozás után. Mégis elválaszthatatlanul hozzátartozik a városiasodott kis településhez ez a vasút, mely néhány járatával maga mellett tartotta a távozás és érkezés lehetőségét. Olyan fontos ez a néhány sínpár, mint kalap belsejében a ripszalag, amellyel szabályozni lehet a fejfedő nagyságát éppúgy, mint meggátolni a beleizzadást. Így mondta ezt mindig és mindenkinek az öreg Tóbiás, aki gyerekkorától a vasparipa szerelmese, megszállottja volt. Szinte mindig csak a vasútról beszélt a kocsmában, majd a kocsma előtt mesélt a gyerekeknek, akik szájtátva figyelték minden szavát.

Aztán telt múlt az idő, a szenes mozdonyokat felváltották a villanymozdonyok, a kedvesen csattogó fapadosok helyett pedig párnázott ülésű vagonok jelentek meg, sőt bevezették a kupézott kocsikat is. Szépek ezek, meg jók is, de tudj’ isten miért, mégsem az igaziak. Elveszítették az együttlét varázsát, az átláthatóságot, bezárták a nyílt tekinteteket, az egymás iránti érdeklődést a lehúzható függönyű ajtók mögé.
Sokszor töprengett ezen az öreg Tóbiás, aki első munkahelyként – ki is tudja már mikor – a vasutat találta meg. Milyen más is volt ez a munka a libaőrzéshez, majd kondáskodáshoz képest. Úri munka volt, egyenruhás munka és megbecsülés, tisztesség. Hivatal volt az kérem – mondogatta már öreg korában. Sok magakorabeli siheder irigyelte a krampácsolós fiatalembert, aki végigjárva a vidéki kislétra néhány fokát egészen a jegykezelőségig vitte. Innen ment nyugdíjba is, de soha sem vált meg a vasúttól.

Nagyapja háza telekhatáros volt az állomással, s oly annyira összenőttek vele, hogy kerítésként is csak a fehérre meszelt, jellegzetes beton-csipke választotta el házukat a tiszteletet parancsoló kétemeletes, széles peronnal megtoldott állomás épületétől, amelyben fűtött váróterem, két önálló pénztár, forgalmista iroda, de még egy kis boltocska is helyet kapott.
Szüleit korán elveszítette, s a nagyapa sem érte meg igazi felnőtté válásának örömét. Egyszál egyedül maradt a házzal, a hozzá tartozó kis kerttel, meg a vasúttal, mely megbecsülést és kenyeret adott neki.
Ezek tették ki a mindennapokat, az életet. Társaságba nem járt, a kocsma sem az ő világa volt hosszú ideig, félszegsége is gátolta… így hát egyedül maradt, asszony nélkül.

Minden reggel az öt negyvenes személlyel indult, Gátér – Kiskunfélegyháza, majd húsz perc várakozás után máris vissza a csatlakozással. Aztán még egyszer ebéd után és este is a tizennyolc negyvenes Budapesti elé. A menetrendet megszokta, legtöbbször ismerősök jöttek mentek, ingáztak a félegyházi Gépgyárba. Tóbiás szinte intézménnyé vált ezen a szárnyon. Mindenki ismerte, mindenki szerette őt.

Egyik alkalommal, míg a deles gyorsot várta Kiskunfélegyházán, mellészegődött egy borzasszőrű kis fehér kutyuska, s nem tágított tőle. A piciny kölyök-jószág már alig állt a lábán az éhségtől, félelemtől, s belefáradva az anyja utáni nyüszítésbe.
Tóbiás egy ideig csak nézegette, méregette az állatot, talán fürkészte benne a szándékot, vagy mit tudom én mit. Aztán lehajolt hozzá és megsimította. A kiskutya felemelte a fejét és okos barna szemével ránézett. Tóbiás nem tétovázott tovább, felkapta a kölyköt, s nagy többrekeszes bőr aktatáskájába rejtette...

Ettől kezdve megváltozott az élet az állomás mellett kis házban. Tóbiás gondozta, etette, tanítgatta az állatot, amely reggelente kikísérte az állomásra, mikor a vonat indult, és ott ült a megérkezéskor is. Aztán együtt mentek haza, végezték nap mint nap a dolgukat. Észrevétlenül összetartozóvá váltak. Már nem csak az érintés, a gondozás, a beszéd is közös volt közöttük. Tóbiás mindig tisztelettel és megértéssel kezelte társát, azt a lényt akit végül is maga mellé fogadott. Éveken át együtt éltek az állomás melletti kis házikóban, alkalmazkodva egymás szokásaihoz, életritmusához.

Amikor Tóbiást nyugdíjazták, mivel sem az átképzést, sem a vasúttiszti iskolát nem vállalta, másképpen pedig már mint védett korban lévő sem maradhatott a posztján, Borzas jelentett számára megnyugvást és társaságot. Akkor sem neheztelt, amikor rászokott az italra és naphosszat a kocsmában támasztotta a pultot. Csak hevert a kocsmaajtó mellett, állát keresztbetett mancsaira fektette, s mereven nézett a semmibe. Esténként hazakísérte a botladozó Tóbiást, aki betéve maga után a házuk kapuját, sohasem felejtette el megfelezni vele vacsoráját, bármi is volt az. Így dukál jópajtások, társak, testvérek között.

A vasút persze továbbra is életük fontos részét jelentette. Mindketten ott álltak a kerítés mellett, amikor befutott egy-egy szerelvény, figyelték a kerekek szikráit, amit fékezéskor vetettek, no meg indulásnál a lendítőkar komótos mozgását, a kifújt gőz gomolygását. Mindig tudták melyik mozdony húzza a kocsikat, ki a mozdonyvezető. Amikor meg a mellékszárnyakra beállították ezeket a kis Lengyel, vagy Cseh motorvonatokat, amelyek már csak egy-két kocsival közlekedtek, akkor az emberek kötötték le figyelmüket. Mi mindenről is árulkodtak az elutazás, és a megérkezés percei. Egész emberi sorsokat lehetett kerekíteni egy-egy mozzanat láttán, s máris köddé vált minden, az utasok sietve távoztak , a forgalmista magasra emelte indítótárcsáját, zöld utat mutatva ezzel a mozdonyvezetőnek, s a két sínpár elhalkuló sikkanása jelezte csupán, hogy újra eltelt egy nap.

Egyik reggel az öreg Tóbiás nem ment ki a vonat elé. Borzas idegesen szaladgált a kerítés mellett, mély öblös hangján csaholt, majd a kapura ágaskodva nyüszített. Az állomásfőnök figyelt fel a kutya szokatlan viselkedésére, s bement a házba.
Tóbiás az ágyban feküdt, szaporán szedte a levegőt, sápadt homloka erőteljesen verejtékezett, zsibbadt kezeit a mellére szorította. Halálfélelem ült a szemében.

Az állomásfőnök telefonált a mentőknek. A szirénázó mentőautó igencsak felkavarta Borzast. A kutya vad ugatással rontott a befelé igyekvő egészségügyiekre, még szerencse, hogy a kiskaput sikerült idejében becsukniuk az állat előtt. A fehér, borzas-szőrű, nagytestű, de máskor oly szelíd és jámbor komondor vicsorogva őrizte a bejáratot. Tóbiás elfúló hangon igyekezett barátja tudtára adni, hogy jóemberek jöttek, nem kell tartania semmitől. Az állat mindvégig feszülten figyelte az öreg körül serénykedőket. Miközben hordágyra fektetve vitték a mentőautóhoz, a nagy lomha állat mellette baktatott, s meg-megnyalta lelógó kezét.

A kórház intenzív osztályának elkülönítőjében Tóbiás ágya körbe volt rakva mindenféle műszerekkel, melyekből vezetékek lógtak ki, végeikkel az öreg melléhez csatlakozva. Az állványtartóra akasztott áttetsző tömlőkből komótosan csepegett az infúzió. A nemrégiben beadott nagy adag injekció hatására megnyugodott kissé, elmúlt karjának zsibbadása, a hányinger sem kerülgette már.

Szemeit behunyva, mozdulatlanul feküdt. Érezte az ágynemű tiszta illatát, s a csendet, mely oly szorosan ölelte körül, mintha egy ismeretlen asszony bújt volna mellé az ágyba. Abba az ágyba, amely egész életében csak arra várt, hogy valaki odatelepedjen, birtokba vegye, megossza vele jóban, rosszban, mindörökkön–örökké… Aztán újra visszazökkent a valóságba. Ott feküdt az ágyon, valami megmagyarázhatatlan történt vele, mintha egy malomkő alatt vergődött volna a teste, de nem tudott megmozdulni, szólni sem tudott, pedig Borzas ott hevert a lába előtt. ..
Vajon mi van most a kutyával? Meddig kell itt maradnia? Ki fog enni adni annak a szeretetre méltó jószágnak? Magához enged-e egyáltalán valakit, vagy rémületében nekitámad még a segíteni akarónak is?
Haza kell mennie. Nem maradhat itt, ezt bárki megértheti, hiszen neki feladatai vannak. Vacsorát kell készíteni, aztán kimenni az esti gyors elé...
A kocsmában is hiányolhatják, s azt mégsem teheti meg, hogy szó nélkül otthagy csapot-papot, mint az a csavargó, aki fizetés nélkül lógott meg, hasában a korsó kőbányaival.
Szinte látni vélte a csapból folyó méz-sárga sör fehéren rikító habját, a csapos huncut szemét, amint a recnivel lehúzza a habot a korsó tetejéről, s már löki is a vendég elé, aztán Borzas bánatos barna szemeit a kocsmaajtóból, ahogyan bámul befelé. Alkonyodó csend ült a szobára, ahogy elaludt.

Borzas, az öreg komondor most is ott ült a peron lépcsője mellett, amelyen át elérhető volt az a két sínpár, mely összekötötte a kisvárost a nagyvilággal. Várt! Az öt negyvenes személy már régen elment Kiskunfélegyházára, nemsokára jön is vissza. Az állomás kihalt, senki nem várja a vonatot. Látni még nem lehet, de a motoros Bzmot már a kanyarnál jár, s az eddig mozdulatlan állat hegyezni kezdi fülét. Az állomás előtti őrháznál –ahol a temető útja keresztezi a sínpárt– éles hangon dudál, jelezve a veszélyt, s hogy perceken belül befut az állomásra. Borzas farkcsóválva ágaskodik a peron korlátjánál, a vonat megáll, de egyik ajtó sem nyílik, nincs leszálló. Néhány perc várakozás után indul tovább. A kutya is visszaballag az állomás melletti kis házhoz, hogy a deles járatnál minden újra megismétlődhessen. Aztán majd jön az este, amikor a legtöbben szoktak utazni, hazaérkezni … Talán majd akkor… kivágódik a kocsi ajtaja és leszáll az öreg barát… mosolyogva köszönti Borzast, szeretettel vakargatja meg füle tövét… talán.
A gyors tizennyolc negyvenkor érkezik.