Mi a vers…?

Szálán szőtt impresszió?

Szavak, sorok közötti lyukak tömege…

Behatolható szándék?

      Álmatag elmék

      szabad prédája:

      vákuumformált pénisz, vagina?

Tetraéder színű

Csont-fehér sínek,

Pszichén átsikkanó elvonatkoztatás?

      Látomást megtestesítő valóság,

      kőszirt lénnyé konokult versláb,

      elmét facsaró metafrázis?

……………………………………..

Nem hasonlatok szépséges képen,

— mint megannyi festett stáció —

zeneként kimondott szavak, szépen

megformált alliteráció...?

Mért nem állhatok perben

      másokért hexameterben?

Nem tapaszthatok katlant,

      írhatok verset szokatlant?

S vessem el a kedvelt

Epigrammát?

      – „Ne várj: testemnek por

                  lepi grammját!”

……………………………….

A vers olyan mint egy lenyomat,

hordja énem összes jegyeit.

Mint fa-derékon érdes kéreg,

font forma alatt a gondolat.

És van ki mindezt mégsem érti,

kinek versem nem elég mai,

nem modern, ósdi tán’, formai

képe a ma divatját sérti.

Mi dolgom hát költészetemmel?

Kérdések rontanak rám máris….

Kétségem más korra teszem el:

ma pennámra vár a kalamáris…

Most

Tépődöm dolgaimon,

visszahullva elmúlt kor

sárgult emlékeidbe...

Most kenyér szagú

kenyér az ételem,

tépő tövistől fakad

a vádló értelem!

Borral kínálsz,

látod: szomjazom,

régen víz se jutott,

s csak szuszogott dalom,

szeretni sem mertek:

nem tudták, sosem csalok,

közönnyel vertek,

s nem sajnálták, ha belehalok.

Vidéki Aphrodité

Mikor jöttél, a szél

csókos szájjal tapadt a fákra

rácsodálkoztál e világra

rám is

s máris mentél

mögötted kuncogott a közöny

mint sanda tömeg

mely csendünk fonalát trágár ricsajjal töri meg

gondolatom simította ajkad ívét

szép nekem e szavak húsos bíbora

s elképzelem

lágy nektár bora a csók

miképpen hagyna parázsló foltot számon

s milyennek érezném erjesztő ízét

az éhség megült tudatom mélyén

s a távolodó csípő-sziluett

vágyam bölcsőjét ringatta

s csak néztelek egyedül én

aszott gyümölcs kiköpött magja

s értetlenül álltam

egy új születő vers előtt

az árnyat nevelő alkony leste

tollam alá mint simul a betű

gondolatom karcsú teste

s a perc

mint lesz egyre sötétebb az éjszakától

mit nem látsz

még nem elveszett

érinthetetlen fura bálvány

ne hagyj álomkapukat bezárni

a valóság felett

s meredezni sok otthagyott állványt

hadd bukjanak felszínre szánkból a szavak

őszinték tintafolt szemérmek

kamasz korunkból

mentett hevülések

melyek egyszer csak

hófehér abakuszra szórva

nemes óbor zamatú versekké érnek