Keresés a honlapon
Pályázati zárás
2014.09.22.

Lejárt a MIT és a Faludy György Irodalmi Műhely Szárnypróbálgatók 2015-ös pályázatának beadási határideje.
A pályázat zsűrije megkezdte munkáját.
Pályázat
2014.08.23.

Megjelent a "Szárnypróbálgatók 2015" című országos irodalmi pályázat a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépírói Tagozata, és a Faludy György Irodalmi Műhely kiírásában.Pályamunkák beadási határideje: 2014. szeptember 21. 24 óra
FEJLESZTÉS
2014.08.22.

Tisztelt Érdeklődők!
Honlapom jelenleg fejlesztés alatt áll, rövid idő múlva megújult formában köszöntöm olvasóimat.

MI VAGYOK

Vagyok semmi, és néha minden...
Égig nőtt tölgy-derékkal, büszkén
szemben állok jelenünk üszkén
s mögöttem tán’ semmi sincsen.

Vagyok semmi, és néha minden...
Hol komoran, hol meg könnyedén
bukfencezem álmom szőnyegén
és nincs ki mérsékletre intsen.

Vagyok semmi, és néha minden...
Sokáig dacoltam a szélben,
mindig is lelkesen beszéltem
néktek, s nem vonzott földi kincs sem.

Vagyok semmi, és néha minden...
A sors pókja beszőtt, mint végzet
s kérdi meddig jutott, mit végzett,
s én sorolom megtért szelíden.

Vagyok semmi, és néha minden...
Tapasztalt agg, sodró fiatal
sorsokban már megélt diadal
mitől gyérül őszülő tincsem.

Vagyok semmi, és néha minden...
Egy ismételhetetlen élet!
Becsült nevemmel benne élek,
s hordom sorsom zsigereimben.

Vagyok semmi és néha minden...
Elszánt cselekvés tüze-füstje,
a csigaház vonszolt ezüstje
meggyőződésben, földi hitben.

Vagyok semmi, és néha minden...
konok emberségre törekszem,
Kopott porcok jelzik: öregszem,
s gyűlnek a foltok tetteimben.

Vagyok minden, és néha semmi...
lehunyt szemmel símulok éjbe,
megtérek szentelt szenvedélybe:
létezem, s vagyok annyi, ennyi…


TANYASIRATÓ

Arra jártam, hol szétszakadt léckerítés

mögött nem látszik már a pöszméte bokra,
lógó rostély-ajtóra megtört fény úszik,
gazos tanya-udvar roppan darabokra
a vályog-halmokon, s a lét tőlük búcsúzik.

Rothadás, láp, ingovány, fakadó víz áll!

Szérű híján a szétmálló széna ázik,
alapjára rogyott már a sertés-akol,
- ugatva házőrző puli sem cicázik -,
s jószág sincsen, mely csendben abrakol.

Nincs már fürtös eperfa sem az udvaron,

a kútág törött, a gém is élettelen
kies romhalmaz felett szánkázva por száll,
- köré telepedve szorong a félelem -,
s a fák ág-boga közt sziszegő szél kószál.

Hová lett innen a szikár magyar paraszt,

ki hajnalon talpra szökve állatot itat,
ki bérelt föld magvából magának ácsol
házas-tanyát, s ősei nyomán az áhitat
nyugtatja csak, hisz’ ezredéve bukdácsol.

Hová lett innen a becsült magyar paraszt ?

Megleljük-e még egyszer az e világit,
ki nem csodára vár, nem sorsokat okol,
kiért nem ravatal-gyertya-fény világít,
ki igaz emberi életet birtokol...

S miközben tovasuhan a múlt-idő-sík

a gépkocsi ablakán, úgy foszlik mából
holnapi látvánnyá egy marék sors-elem,
s így lesz egy volt ős-létezési formából
mára már tanításra szánt történelem.

2000. március

( A vers 2001-ben Vörösmarty-díjat nyert )